Mozgással az olvasási készség fejlődéséért?

Már korábban is szembejött velem az interneten egy tanulmány, de a napokban egyre többször, így nem tudom szó nélkül hagyni.

Egy 2022-es magyar vizsgálat, mely 734 pedagógus online kérdőíves megkérdezésén alapult, megállapította, hogy:

" a magyar tanárok körében a legelterjedtebb neuromítosz az a tévhit, hogy a mozgáskoordinációs gyakorlatok hatással vannak az olvasási és számolási készségekre."

Azaz: a tanulmány azt állítja, tévhit, hogy a mozgásos gyakorlatokkal az írott nyelvi készségekre lehetne hatást gyakorolni.

Ezt a nézetüket a szerzők 5(!) olyan angol(!) nyelvű publikációra alapozzák (de főként S. Decker tanulmányára), amelyek véleményük szerint már megcáfolták a korábbi, 1960-as években gyökerező elméletet, melyre számos mozgásterápiás irányzat felépült.

Sérelmezik, hogy ehhez képest Magyarországon a mozgásra épülő fejlesztő programok egyre nagyobb népszerűségnek örvendenek, pedig – szerintük – ezek (idézem): "ellenőrizetlenek". Ezeket az "ellentmondásos" beavatkozásokat pedig a média tovább népszerűsíti.

Szakmai véleményem a mozgás és a nyelvi készségek kapcsolatáról nyelvészként, aki magam is doktoráltam nyelvtudományból, évtizedekig tanítottam a felsőoktatásban a nyelvi fejlődés folyamatát, lovasterapeuta képesítéssel (és többéves gyakorlati múlttal) rendelkezem, s közel 25 éve vagyok kutató (ennek megfelelően tájékozódom a tudományos szakirodalmakból, részt veszek tudományos konferenciákon), a következő. Írom mindezt úgy, hogy maximális alázattal állok a tudomány előtt, nem gondolom magam tévedhetetlennek, és tisztelem minden kutatótársamat, de mindezekkel együttvéve úgy érzem, hangot kell adnom az alábbiaknak:

Először is attól tartok, hogy ezt a tanulmányt sokan úgy fogják értelmezni, hogy a mozgásfejlődésnek/mozgásnak egyáltalán nincs szerepe a nyelvi készségek (beszéd, olvasás, írás) fejlődésében – márpedig ez hatalmas probléma volna! Nem én mondom, hogy a mozgásfejlődés mindennek az alapja…, hanem felnyitom a Fejlődésneurológia című tankönyvet, ami a Medicina Könyvkiadó gondozásában 2012-ben jelent meg (ez már nem a hatvanas évek), köztiszteletben álló orvosok tollából (koránt sem "ellenőrizetlen" forrás). Idézem: "A mozgás, a motorium elválaszthatatlan az érzékeléstől, a sensoriumtól, ezért helyes, ha a szenzomotoros magatartás kifejezéssel élünk." "Sem a motoros, sem a szenzoros rendszer kialakulása nem ér véget gyermekkorban, hanem egészen felnőtt korig folyamatban van." (Ennek felfedezéséért anno Charles Sherrington és Edgar Adrian neurofiziológusok Nobel-díjat kaptak.) Írnak azokról a kísérletekről, melyek bizonyították, hogy a mozgás hiánya hátráltatja az idegsejtek közötti kapcsolatok (a szinapszisok) kialakulását, de ennek ellenkezője, a szabad mozgás biztosítása növeli azok számát az idegrendszerben. És aztán: hogy minden ezekben a bizonyos szinapszisokban zajlik, idézem: "a tanulás összes részfolyamata". Hozzáteszem: az ugyancsak Nobel-díjas Rita Lévi Montalcini bebizonyította, hogy mozgás segítségével növelni lehet az idegrendszeren belül a neurotranszmitterek mennyiségét és a szinapszisok számát. (Hogy miért olyan fontosak ezek a szinapszisok? Mert minél több van belőlük, annál okosabbak leszünk. Az okosság nem az idegsejtek számának, hanem a köztük lévő kapcsolatok sokféleségének a függvénye.)

Folytassuk Fehérné Kovács Zsuzsa és Sósné Pintye Mária, köztiszteletben álló gyógypedagógusok-logopédusok könyvével (2010-ből). Mint írják: "mind a beszéd, mind a gondolkodás fejlődésének elősegítője és katalizátora a mozgás és a mozgásos ismeretszerzés". "Az iskolai tanulási képességek szempontjából fontos a fejlett mozgáskoordinációs képesség, mert a mozgás az érzékelésnek és a megismerésnek nagy kiszolgáló rendszere."

Huba Judit, gyógytornász, gyógypedagógus-logopédus 2021-ből tolmácsolja számunkra a következőket: A mozgás, a tanulási képesség és a személyiség fejlődése 10-12 éves kor körül a legintenzívebb. "Érdemes a mozgást, cselekvést célszerűen beilleszteni bármely tanulási/tanítási folyamat egészébe, mert a mozgás vivő elem (mediátor), általa könnyebben, biztosabban érjük el, hogy a gyerek megértse, amit tanul, és meg is jegyezze azt…" Különösen érvényes ez az alsó tagozat első két osztályában. Felhívja a figyelmet arra, hogy a térészlelés mennyire meghatározó az iskolaérettség szempontjából: "hiányosan fejlett téri tájékozódás diszlexia-, diszgráfia- vagy diszkalkulia-veszélyeztetettség forrása lehet". "Az olvasás, írás tanulásakor a haladási irány (az irány fogalma), a betűformák leírása és/vagy megkülönböztetése (klasszikus a b-d tévesztés) okozhat gondot."

Az eddig leírtak alapján rólam is el lehetne mondani, hogy 3-4 szerzőre hivatkozom, miközben a saját véleményemet kívánom alátámasztani. Ezért tágítom a kört: a továbbiakban bemutatom, hogy amiről a fent hivatkozott szerzők is beszélnek, nem légből kapott kijelentések, hanem konkrét kutatásokon alapulnak. Evidence based kutatásokon.

Mindenkinek szívből ajánlanám Rácz Katalin – F. Földi Rita – Barthei Betty: A beszéd- és mozgásfejlődés összefüggései című tanulmányát 2012-ből, amely a Gyógypedagógiai Szemlében olvasható. Saját, magyar nyelvű gyerekekkel végzett vizsgálataik is egyértelműen mutatják, hogyan függenek össze a nyelvi fejlődés és a mozgásfejlődés elmaradásai. De Finnországban például több szerző már évek óta kutatja a mozgás- és nyelvi fejlődés közötti összefüggéseket, ráadásul ezek többéves, utánkövetéses vizsgálatok. Eredményeik szerint a diszlexia-veszélyeztetett gyermekek korábbi mozgásfejlődése kapcsolatban áll a későbbi olvasási készségükkel.

Papp Zsuzsanna: Mozgásterápiák gyermekeknek című könyvében remek összefoglalást ad a hazánkban elérhető, mozgáson alapuló terápiákról. A könyv 2020-ban jelent meg, szerzője gyógypedagógus, DSZIT és alapozó terapeuta. El kell olvasni… (Első kézből tudom egyébként, hogy a DSZIT-et ráadásul a klinikai logopédiai gyakorlatban is alkalmazzák.)

Én azt gondolom, hogy személy szerint értem az írásom elején hivatkozott közlemény szerzőinek valódi szándékát. Valószínűleg ők igazán azt sérelmezik, amivel magam is egyetértek, nevezetesen, hogy manapság már annyiféle, magát terápiának kikiáltó irányzat dívik, úton-útfélen mindenki fejleszt és mindenhez is ért, hogy a szénakazalban elvész a tű, s lassan tényleg nem tudja az ember, mi az, ami hiteles. Ők valószínűleg a sarlatánok ellen akarják a szavukat felemelni. Azzal azonban, hogy általánosítanak, és egy ilyen nagyon megtévesztő mondatba csomagolva kijelentik, hogy aki azt hiszi, hogy a mozgásos feladatokon keresztül hatni lehet az írott nyelvi készségek alakulására, az tévedésben van, véleményem szerint minimum bizonytalan területre eveznek. Nem beszélve arról, hogy az angol nyelvűekkel végzett kutatási eredményeket nagyon nem ildomos a teljesen más nyelvtípusba tartozó, ráadásul a nem áttetsző angolhoz képest áttetsző írásrendszerű (hang-betű megfeleltetéses) magyar nyelvi fejlődés működéséhez hasonlítani. Tény, magam is megerősítem: nagyon meg kell nézni, hogy milyen szakemberhez fordul egy szülő a gyermekével segítségért. De azok a mozgáson alapuló beavatkozások, amelyeket pl. Papp Zsuzsanna remekül bemutat, szintén komoly tapasztalatokon, vizsgálatokon alapulnak, és az elmúlt évtizedekben rengeteg gyermeken segítettek már! A mai világban pedig, amikor úgy kell kirángatni az embereket a karosszékből, a tespedő kütyüvilágból, inkább a bármiféle mozgás mellett kellene letenni a voksunkat, nem pedig ellene… A pedagógusok meg kapnak úgyis eleget…, annak sem örülök, ha tovább feszítjük az amúgy is feszülő húrt köztük és a társadalom között – inkább segíteni, meg közelíteni kellene… Végül egy záró gondolat: hiányolom, hogy miközben a tanulmány valamiről kijelenti, hogy tévhit, nem magyarázza meg, hogy MIÉRT téves az a hit, illetve miben higgyünk helyette (és miért).

A következő néhány képmetszet dr. Donauer Nándor, neuropszichológus gondolatait tartalmazza, aki, mint klinikai szakember, számomra hiteles: