Milyen körülményeket teremtsünk a gyermekeinknek, hogy a lehető legsimábban menjen nekik az olvasás?

Meghallgattam egy riportot prof. dr. Gyarmathy Éva neveléslélektani szakpszichológussal, aki többek között a magyarországi (serdülőkkel és felnőttekkel foglalkozó) Diszlexia Központ alapítója. A beszélgetés utolsó perceiben megütötte a fülemet ez a mondata, ami azóta se megy ki a fejemből: A gyerek magától tanul meg olvasni. Persze, ez ebben a formában, a szövegkörnyezetből kiragadva meghökkentő, de mondom tovább: …csak meg kell teremteni számukra ehhez a megfelelő körülményeket. Milyen megfelelő körülményekről beszél a professzor asszony? Például azokról a részképességekről, amelyek – amennyiben tipikusan fejlődnek – az olvasási készség hátterét képezik: ilyen 

• a mozgás megfelelő fejlettsége, illetve 
• a megfelelő szintű beszédészlelés. 

Példaként említi azokat az óvodásokat, akik már érdeklődve tanulmányozzák a betűket, s mire a család észbe kap, csak azt veszi észre, hogy a pár éves gyerekük olvas. Mintegy "magától". A lényeg tehát az, hogy a gyerekeket már születésüktől kezdve (igen, főként a kritikus, nagyon érzékeny első 3 életévben) megfelelő körülmények közé "rakjuk". Direkt használom ezt a kifejezést, hogy "oda rakjuk" őket, hogy még jobban érzékeltessem: mi, felnőttek vagyunk a felelősek azért, hogy a gyerekek milyen körülmények között okosodnak, mert mindent mi építünk köréjük és adunk a kezükbe/szájuka/fülükbe, teszünk a szemük elé… Gyorsan hozzáteszem, hogy nem arról az esetről van szó, amikor valamilyen genetikai "hozott anyagnál" fogva, vagy pl. születés körüli idegrendszeri sérülésből kifolyólag, esetleg más szerzett betegség velejárójaként fejlődik lassabban egy gyermek, illetve más úton, mert ez egy teljesen más történet. Alapvetően az egészségesen született gyerekekről beszél ő is, akikről viszont több publikációjában maga is említi, hogy zömük mégis diszlexiás tüneteket mutat.

Hogyan segíthetünk tehát? Milyen körülményeket lenne célszerű már egészen pici kortól kezdve biztosítani a gyerekeknek ahhoz, hogy amikor majd az írott nyelvvel találkoznak, a lehető legkönnyebb legyen számukra annak elsajátítása? Mert ez a kulcskérdés!

Hogyan ne kelljen Integratív Diszlexia-terápiára járnia majd a másodikos-harmadikos… és még idősebb gyerekeknek? (Saját magam marketingeseként láthatólag bőven éhen fogok halni 🙈)

Itt a nyári szünet, most jobban van lehetőség is ezekre a tényezőkre odafigyelni a legkisebbektől a nagyobbacskákig és a még nagyobbakig, szedjük hát össze 3 pontban:

        1. Mozgás. Mozgás-mozgás-mozgás… De! Természetesen a természetes mozgásokra gondolunk. A legkisebb manónak is sok-sok teret adni arra, hogy kússzon-másszon, később a saját két kis lábán totyogjon (oké, hogy uncsi, hogy lassan haladunk, de az ő idegrendszere éppen most, a járás gyakorlásán keresztül fejlődik, szóval épp most ágyazunk meg a kognitív képességeknek!), azután szaladgáljon, ugrabugráljon, még később fára másszon stb. Lehetőleg a jó levegőn. Természetes anyagok között: hemperegve a fűben, slaggal locsolva egymást, mezítláb tapicskolva a pocsolyában… Miért? Mert eközben tanulja meg a gyerek teste a saját testének a határvonalait, megtanulja magát elhelyezni a térben, másokhoz viszonyítva, megtanulja, merre vannak az irányok, milyen erővel kell a tárgyakhoz nyúlni, hogy bizonyos eredményeket elérjünk velük… (na és hogyan). Ebből lesz aztán az iskolában a balról jobbra olvasás, a p pocakja fent-jobbra, a d-é meg lent balra, ebből lesz a ceruzafogás finomsága, a táblán olvasottak szemmel követése… (Most csak felületes vagyok, de azért sok lényeges dolgot említettem.) Figyelem! Ha nagyobb gyerkőcöd van, akkor is nyomás ki az udvarra, a játszótérre! 😉 Még mindig nem késő! Sőt: ha belegondolunk, azok az idős emberek, akik agyban még mindig fittek, bizony többek között azért azok, mert nem hagyták el magukat, és még mindig kapirgálnak a kiskertjükben, vagy gyalog mennek el a sarki kisboltba minden nap – csakazértis… Engedjetek meg erre még egy személyes példát. Az apai dédipapám 93 éves korában halt meg. Gyakorlatilag az utolsó pillanatig napi szinten nagyokat sétált. Az ő fia, az én nagyapám is közel volt a 90-hez, és hasonlóképpen minden áldott nap gyalog járta be a várost (mi meg azon nevettünk, hogy a nagypapa 10 Ft különbözet kedvéért képes elmenni a város másik végébe valami zöldségért, holott ő tudta jól, miért teszi ezt, és tulajdonképpen mi is tudtuk). Ha engem kérdeztek, a legegészségesebb mozgásformának a sétát tartom. És pont. (Vesd össze: "sétálva tanulunk", finn oktatási módszerek, na jó, jöhetnek az ókori görögök is 😅).

        2. Beszéd. Beszéd-beszéd-beszéd… Egészen pici kortól kezdve minden tevékenységet lekövetni beszéddel. Szépen, hallhatóan/érthetően, kinyitva a szánkat és artikulálva. Már a pelenkás tanulja ugyanis a pelenkázóasztalon az ún. interakciós mintázatot: hogyan teszünk fel az életben kérdéseket, és azokra hogyan válaszolunk. Tanulja a kapcsolatok felvételét, fenntartását és lezárását. Később a nagyobbacska gyerekeknek így bővül a szókincse, és így tudják elsajátítani anyanyelvük nyelvtani alapjait. Nem, sajnos a tévénézésből és magányos hallgatásból nem! Elmagyarázom, miért. Azért, mert ahhoz, hogy a gyermeknek bővüljön a szókincse, nem elég egy új szóval találkoznia, hanem értenie is kell, hogy az micsoda. Ha csak magányosan hallja a gyerek a meséből az új szavakat, de nem tudja, mit jelentenek, abból nem lesz szókincsbővülés. Ahhoz elengedhetetlen az eleven emberi kapcsolat, amikor visszakérdezünk, megmagyarázunk dolgokat, vagy éppen csináljuk is közben, amiről beszélünk… Tehát: a legjobban teszitek, ha (még a nagyobb, kisiskolás gyerekeknek is!) fejből meséltek, sztoriztok sokat, úgy, hogy közben a szemükbe néztek, és ő is a Tietekbe. Mert látnia kell a mimikát is, na meg az ajakartikulációt ahhoz, hogy a hangok helyes kiejtési formáját is el tudja sajátítani. (A mesefilmek kiejtési mintázatairól inkább nem nyitok vitát, maradjunk annyiban, hogy sajnos sokszor jobb volna őket nem hallani.) Amennyiben tévét nézünk, azt közösen tegyük, hogy utána (vagy közben is) tudjunk róla beszélgetni, azaz legyen mindig feldolgozva, visszacsekkolva a megértés. Nem ördögtől valók a mesefilmek sem, de hangsúlyarányok vannak, illetve "hogyanok". A megfelelő beszédfejlődés az írás/olvasás alapja. Ha kiejtésbeli hibái, szókincsbeli, nyelvtani hiányosságai, beszédészlelési és/vagy beszédmegértési zavarai vannak a gyermeknek, megint csak óriási hátránnyal indul az iskolában.

        3. Játék. Szabad játék. Értsd: nem megvásárolt ezerféle frincfranc, ami úgysem kell a gyereknek, hiszen ki ne látott volna már ezer példát arra, hogy ott a kicsi mellett a hiper-szuper (és nagyon drága…) fejlesztő játék, ő meg az üres műanyagflakonba van beleszerelmesedve, és már hosszú percek óta azt babrálja… Igen, pontosan ez az, amit nem szabadna elvennünk a gyermektől, vagyis ezek azok a körülmények (ne felejtsük el, miből indult ki ez a bejegyzés: meg kell teremtetnünk a megfelelő körülményeket…), amelyeket "oda kell adnunk" nekik. Jó hír: ehhez egyáltalán nem kell kinyitni a pénztárcádat! 😊 Miért? És mi köze ennek az olvasáshoz? A következő (megint csak a teljesség igénye nélkül): a tanuláshoz gondolkodni kell tudni, a gondolkodáshoz pedig elképzelni kell tudni. Ha a gyereknek a patak partján összeszedett kavicsok lehetnek a botocskákkal körbekerített elképzelt karámjának állatkái, akkor annak a gyereknek a belső képalkotása fejlődni fog. De ha mindent odaadok neki, sőt, ha csak egy számítógépes játékban látja ezeket az állatkákat, tehát meg sem tudja őket fogni, tapintani…, akkor az agya készen kapja a figurákat, sosem kell magát megerőltetnie. És akkor 6-7 évesen, amikor majd a hang-betű megfeleltetéseket el kellene képzelnie, csodálkozunk, hogy nem sikerül neki. Nem sikerül az agyának két elvont dolgot összekapcsolni egymással. Ne ijedjetek meg tehát a csendtől, a nyugalomtól, a semmittevéstől se, nem kellenek mindig az ingerek! Hagyjunk teret a kreativitásnak! 😉

Amúgy eredetileg csak pár mondatot, max. egy bekezdést akartam ide írni… Csak azt veszem észre, hogy olyan nagy és olyan súlyos ez a téma, hogy csak úgy szaladnak ki a betűk az ujjaim alól, és még így is csak a felszínt kapargattam meg… Kicsit lendületesre sikerült az írásom, de az az igazság, hogy egyszerűen felelősséget érzek a gyerekekért. Mennyivel könnyebb lenne, ha nem terápiákra kellene költeni egy regiment pénzt éveken keresztül a családoknak, ha minden kezdő anyuka-apuka idejében hozzájutna ehhez hasonló információkhoz... Nagy szükség lenne egy jó színvonalú, hiteles társadalmi kommunikációra ebben a témában (is). Az a baj, hogy a "hiteles" vész el manapság nagyon gyakran, ahogy látom, és talán emiatt is szédeleg mindenki mindenfelé mindenhogyan… De ez már egy új téma. Mitől hiteles egy szakember, és hogyan válasszuk ki, hogy kinek van igaza – akár a nyelvi fejlődés, az olvasástanulás témakörében is? Legközelebb írok erről is Nektek, ha szeretnétek... Addig pedig: nyomás ki a térre, a szabadba, eresszétek össze a kicsiket-nagyokat bátran, és hadd találják ki ők, együtt, hogy mit kezdjenek magukkal a csodaszép nyári természetben! Persze, könyvet is vihetnek magukkal 🥰.