Diszlexia és viselkedészavar

A tanulási problémáknak, így a diszlexiának is mindig vannak viselkedésbeli következményei. Ennek egyik oka az, hogy a gyermek nem azt a látványos dicséretet, szinte tapintható büszkeséget, vagy az alapvető, biztonságos, elfogadó szeretetet kapja vissza a pedagógustól vagy a szülőtől, amire ő is ugyanúgy vágyik, mint bármelyik más gyermek... Tehát: nincs sikerélménye. És nincs külső motivációja (amiből saját, belső motivációt faraghatna magának). Mindeközben persze a pedagógusnak és a szülőnek is nehéz ezt a helyzetet kezelni. Mindenki elbizonytalanodik (gyerek, szülő, tanár). Nem is annyira az agresszivitást, inkább a szorongást lehet tetten érni ezeknél a gyerekeknél, mint "viselkedészavart".

Mit lehet ilyenkor tenni?

Először is szükséges, hogy az életkorához mérten magyarázzuk el a gyermeknek a problémáját (olyan nyelven, amelyet maga is megért). És ne csak neki, hanem az osztálytársainak is - ami már nem annyira a szülő, mint inkább a pedagógus feladata.

Ezután segítenünk kell kialakítani és fenntartani a gyermek tanulási motivációját. Ezt néha ott kell kezdeni, hogy biztosítjuk számára: (újra) jól érezhesse magát az iskolai közegben, a szűkebb tanulói közösségben. Ehhez egy apró tipp:

Változtassunk az elvárásainkon: ne a rosszat, hanem a jót várjuk el, azaz, alapvetően olyannak kezeljük a gyermeket, mint aki "oké". Nem is hinnénk, mennyiféle tudományos kutatással nyert már bizonyítást az efféle hozzáállás eredményessége! Egyet leírok ezek közül példaként, ami "szörnykísérlet" néven terjedt el a tudományban. Egy pszichológus (még a XX. sz. elején) 20 árvaházi tanulót osztott két csoportra: az egyik csoportnak azt közvetítette, hogy szépen beszélnek, helyesen artikulálnak, a másiknak pedig azt, hogy szörnyen, és biztos benne, hogy dadogóvá válnak. Utóbbi csoportból többen élethosszig beszédhibások lettek (forrás: Rutger Bregman 2020. Emberiség. Budapest, HVG Kiadó Zrt.).

De a következő kis videó is nagyon szemléletes példa. Ezt az egyetemi előadásaimra is be szoktam vinni illusztrációként a tanári beszéd c. kurzusra. Általában minden csoportomban elpityeregte magát valaki a végén (megjegyzem: velem együtt): https://www.youtube.com/watch?v=6ZdBRLqYb2s 

Most is vannak olyan diszes tanítványaim az Integratív Diszlexia-terápiában, akik már idejekorán olyan lelki terheket cipelnek a mindenféle "disz"-ük folytán, hogy sajog a lelkem, ahogy látom... És sajnos egy szerencsétlen ördögi körbe kerülnek ezáltal. Ezért én pl. nagyon tudatosan úgy építem fel a foglalkozásaimat, hogy miközben szövegekkel dolgozunk, a szövegeken keresztül a lelki tartalmainkat is tréningeljük - ehhez hívom segítségül pl. a meseterápiás ismereteimet. Már a kicsik mesés-balettos foglalkozásain is jelen van a társadalmi érzékenyítés (a mindenféle személyiségű, testi-lelki tulajdonságú betűk megelevenítése folytán). A gépírásban ott a lehetőség, hogy odafigyeljek a nyelvi példaanyagra: milyen szó- és mondatpéldákat gyakorolunk, később pedig, amikor már összefüggő szövegeket tudunk írni, még célzottabban tudok élni a tartalom megválasztásával. A szövegértés-fejlesztés pedig kifejezetten jó terepet kínál ahhoz, hogy a csoporttagok kisebb-nagyobb lelki problémáira valamiféle konstruktív utat mutathassak a gyerekeknek. Sosem fogom elfelejteni, amikor néhány héttel ezelőtt az egyik kislány egy mese kapcsán lefeküdt a szőnyegre, merev mozdulatlanságba vágta magát - neki ez volt a válasza arra a kérdésemre, hogy milyen reakciókat adhatunk a félelemre, és szerintük melyik a legcélravezetőbb. (A mesében az egyes állatok is különféleképpen reagáltak egy félelmetes helyzetre - innen indult a téma.) Szóval, ő az a kislány, akit már annyi megszégyenítés ért az iskolában, hogy ha felelni szólítják, néha szó szerint lemerevedik... Ezt tudtam az anyukájától, ezért is volt nagyon erős az élmény, amit mutatott, ami itt kijött belőle. Persze, nem hagytuk ezt annyiban, és csodálatos látni ilyenkor, hogy figyelnek a gyerekek a kis "antennáikkal" - bízom benne, hogy valamit magukkal tudnak vinni és képesek lesznek hasznosítani a közös élményeinkből. Most egy másik (egyébként egykorú) kislánnyal dolgozunk azon, hogy a Lázár Ervin által megálmodott "csúnya gyerek" (l. A hétfejű tündér) valóban csúnya-e... Egyáltalán mi a szép és mi a csúnya... Tegnap - többek között - azt tanultuk: attól függ, hogy ki nézi, meg hogy honnan nézzük... Azt hiszem, elég érzékletes tapasztalatokat gyűjthettek most a gyerekek arról, hogy bizonyos absztrakt festményeket hányan hányféleképpen látunk - és közben egyébként az alkotója mennyire mást akart vele kifejezni 😊. De átültettük ezt a játékot magunkra is: középre ült egyikük, miközben valaki elölről, valaki hátulról sorolta fel, hogy mit lát az illetőből - ugye-ugye?  😉